2010. szeptember 13., hétfő

Az első itthon töltött hét - avagy anya kálváriájának kezdetei

Erős idegzetűeknek...

Ennek a bejegyzésnek arról kellene szólnia, milyen remek egy csajjal jöttünk haza a kórházból, aki csak eszik és alszik, nincs egy hangja sem, tökéletesen összehangolódtunk.
Sajnos ez csak részben igaz.
A lányom gyönyörű, nyugodt baba, valóban sokat alszik - már volt, hogy 8 órát egyben aludt! Pénteken volt egy hete, hogy hazajöttünk, és hihetetlen, hogy mennyi minden történt mindössze 10 nap alatt... Szombat este rángatózást vettünk észre amikor aludt. Ez vasárnap is megismétlődött kora délután. Ekkor felhívtam a háziorvosunkat, aki éppen vidéken volt, ezért azt javasolta, hogy vigyük be a kórházba. Ott megvizsgálták, és tkp semmilyen problémát nem talált a doktor úr, de azért szerdára visszarendelt bennünket. Ekkor, mivel minden nap észleltük a rángásokat, vért akartak venni a picitől. Mi kint vártunk a folyosón, ahol könnyes szemmel hallgattam, ahogy ordít szegény. Kb. negyed óra múltán kiderült, hogy többször is megpróbálták a vérvételt, de az a gyerek sűrű vére miatt nem sikerült. Menjünk vissza pénteken. Ekkor a szakadó esőre való tekintettel elhalasztottuk a vizitet, amit végül vasárnap pótoltunk. Mivel nem tapasztaltunk újabb rángásokat, a vérvétel és újabb vizsgálatok elmaradtak, úgy tűnik a probléma megoldódott. :) Közben persze a doktornőnk javaslatára kapott egy kis kalciumot, valószínűleg ez hiányzott a szervezetéből. Ilyen pici babáknál ez elő szokott fordulni, én egy kicsit megijedtem, mivel Dorkával ilyesmi nem volt. De most már megnyugodtam.
Az én problémám viszont sokkal komolyabb. :( Már a terhesség közepén észrevehetően megnagyobbodott az egyik nyirokcsomóm a nyakamon. Akkor a háziorvos nem foglalkozott vele, mondván a diagnosztikai vizsgálatok nagy részét nem lehet terhesen elvégeztetni, különben is, lehet, hogy csak meghúzódott a nyakam, kenegessem sportkrémmel! Mindez persze sehol sincs dokumentálva, mert már biztosan elindítottam volna egy jó kis pert, amibe beleroskad! Hogy miért is?
Egy héttel a szülés utánra olyan lett a nyakam kb. 3 nap alatt, mint egy jól képzett súlyemelőnek vagy birkózónak. Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen bánásmód után kihez forduljak, ezért megkérdeztem a gyerekorvosunkat, aki jött megnézni Noémit. Ő volt az én orvosom is anno, megbízom benne. Egy szegedi patológust ajánlott, aki szokott Makón háziorvosi ügyeletet is végezni, kiderítette, hogy szerdán ő ügyel. Innen indult a lavina.
Szerdán a doki megvizsgált, és még onnan a rendelőből felhívta a szegedi klinikát haematológust keresve. Megbeszélte, hogy már másnap mehettem vizsgálatra, mivel a dolog nem tűr halasztást. A szegedi doki másnap megvizsgált, kért vérvételt, röntgent, ill. sebészeti konzíliumra küldött. A nyakamon levő sok-sok nyirokcsomó egyikéből ugyanis minta kell szövettani elemzés céljából. Amikor ezt a kört végigjártam, jött a feketeleves: különböző gyógyszerekről meg kezelésről beszélt hirtelen, sokat nem is értettem elsőre, de megütötte a fülemet egy szó: kemoterápia. Igazából nem sok maradt meg az agyamban abból a beszélgetésből, ez az egyetlen szó visszhangzott a fejemben. Majd kezet fogtunk, és elment. Én pedig ott maradtam a férjemmel az oldalamon és összeomlottam.
Ez nem lehet! Ez nem velem történik! Hiszen még alig van bármilyen eredmény! Könyörgöm, 29 éves vagyok! Nem lehetek rákos! Másnapra kaptam időpontot a műtétre, helyi érzéstelenítéssel távolítottak el egy kis darabot az egyik nyirokcsomómból. Addig én annyit bőgtem, amennyit nem szégyelltem. A férjem megpróbált vigasztaló, bátorító szavakat mondani, de őt is sokkolta a hír. Igaz, még mindig nincs eredmény, semmi sem 100%, de azért feltételezhető, hogy egy tapasztalt szakorvos nem kezd el ilyen szavakkal dobálózni az első találkozáskor. Gondolom, van mire alapoznia.
Folyton a lányaim járnak az eszemben. Nem akarom őket magukra hagyni! Látni akarom őket iskolába menni, érettségizni, fiúzni, esetleg még férjhez menni. Szükségük van rám, arra, hogy normális, ép családban nőjenek fel! 
Még vár rám egy pár vizsgálat, a szövettani eredmény sincs még meg. Azért bizakodók vagyunk, talán még "időben" sikerült felfedezni a bajt. A doktor úr Hodgkin-kórra gyanakszik, ami jól reagál a gyógyszeres kezelésre, jó arányban gyógyítható is. Ez lenne a kisebbik rossz...
Én személy szerint csak a családommal beszéltem erről, nem érzem magam felkészültnek, hogy mindenkinek mosolyogva beszámoljak arról, hogy pontosan miért is nem szoptatom a lányom, mikor a kórházban már úgy beindult a tejem, hogy azt hittem, szétrobban a cicim, hogy mi ez a vágás a nyakamon stb. stb. Úgy gondoltam, a blogon is kínosan ügyelni fogok arra, hogy kerüljem ezt a témát. Most viszont két okból is úgy döntöttem, megosztom veletek ezeket az "élményeket": Egyrészt sajnos nincs senki, akinek valóban ki tudnám önteni a szívem, és ha már az oldalnak napló nevet adtam, ez a legalkalmasabb felület erre a célra. Másrészt olyan kis városban élünk, hogy már ma kaptunk olyanoktól telefonhívást, akiről fogalmunk sincs, honnan tudja máris!? Így hát a pletykákat megelőzendő első kézből értesülhet minden kíváncsi ismerős és ismeretlen a sorsomról.
Első letargikus, önsajnáló kirohanásaimon túl vagyok. Gyógyulni szándékozom. Mindent meg is teszek ennek érdekében. Kaptam egy gyógyszert, a mellékhatásaira másik kettőt... Emellé pedig étrend-kiegészítőket fogyasztok. Ez pedig nem a reklám helye, csak szeretném megmutatni, mi a reggelim:
Remélem, még sok bejegyzést tudok nektek adni. Addig is mindenkinek jó egészséget kívánok!

6 megjegyzés:

Mary írta...

Még semmi se biztos! Nem szabad semmit feladni!

norono írta...

Reneé, neked nem lehet semmi bajod!
Valahogy ebben biztos vagyok!

Renée írta...

Norono, köszi. :) Valami azért biztos, hogy nem okés. Nagyon remélem, hogy csak a szele volt nagy! Kb egy hét múlva okosabb leszek, bár a PET/CT-re még nem tudom, mikor kerül sor. Mindenképpen be fogok számolni a fejleményekről.

csippcsupp írta...

Szia! Limarán keresztül bukkantam a blogodra, a férjeddel egy suliba jártunk. Nagyon sajnálom, ami veled történt. Remélem, ki fog derülni, hogy egyáltalán nincs akkora baj, mint elsőre tűnt!!! A lányaitok gyönyörűek, a hasfájás elmúlik, nem lesz semmi gond!
Sok szeretettel:
Dominika

Névtelen írta...

Megint én!

Ma találtam rá a blogodra és lefele kezdtem el olvasni, időrendben visszafele. Természetesen már nem küldeném el az előző megjegyzést! Elnézést kérek!

Akkor most még nyomatékosabban kívánok jó egészséget!

Ildikó

Renée írta...

Semmi gond. Hátha valaki másnak azért segítettél vele...